A fiú gyűlölte anyját egész gyermekkorában. Mikor anyja meghalt, egy levél felfedte az igazságot.
A történet szerzője nem fedte fel azonosságát ezért nagyon nehéz megállapítanunk, hogy ez a történet igaz-e, vagy sem. De mi úgy gondoljuk, van valóságalapja.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy értékeljük az ilyen történeteket s megéri ezt elolvasni.
Anyámnak csak egy szeme volt. Utáltam őt. Az iskola konyhájában dolgozott, ételt szolgált fel a gyerekeknek és a tanároknak, hogy eltartson minket. Szégyelltem őt.
Egyik nap odajött hozzám az iskolában, hogy köszönjön. Rettenetesen zavarban éreztem magam emiatt. “Hogyan tehet ilyet” – rá se néztem és utálattal fordítottam el a fejemet aztán elmentem.
Másnap az osztálytársaim azt kiabálták: “Fúj, anyukádnak csak egy szeme van.” Fogalmam sem volt, hova bújjak, mit tegyek. Azt kívántam, bárcsak eltűnne.
“Ha csak szégyent hozol rám a barátaim előtt, akkor a legjobb lesz, ha eltűnsz és meghalsz.” Erre ő nem válaszolt semmit.
Gondolkodtam később azon, amit mondtam neki, de csak a düh forrongott bennem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ő mit érez.
De leginkább szerettem volna eltűnni az iskolából és elmenni otthonról. Ezért minden időmet a tanulásnak szenteltem. Sikerült is elnyernem egy külföldi ösztöndíjat.
Aztán elvettem egy lányt feleségül, vettünk egy házat. Gyermekeim születtek, boldogok voltunk. Egyszer csak meglátogatott minket az édesanyám. Már évek óta nem találkoztunk és még nem látta az unokát sem.
Mikor belépett az ajtón, a gyerekek először megijedtek tőle, majd ujjal mutogattak rá és kinevették. Megláttam őt az ajtóban és rákiabáltam: “Hogyan merészelsz ide jönni és megijeszteni a gyerekeimet?” Azonnal tűnj el!”
“Ó, bocsánat, elnézést, biztos eltévesztettem a címet”- mondta csendben, aztán eltűnt.
Egy nap osztálytalálkozóra kaptam meghívót. Azt hazudva otthon, hogy üzleti útra megyek, elmentem. Utána, kíváncsiságból bementem abba a régi viskóba, ahol gyermekkoromban laktunk.
A szomszédok mondták, hogy édesanyám meghalt. Egyetlen könnycseppet sem hullattam. Aztán a szomszédok egy levelet nyomtak a kezembe melyet az édesanyám hagyott nekem hátra.
“Kedves Fiam!’
Állandóan rád gondolok. Sajnálom, hogy hívatlanul elmentem hozzátok és megijesztettem a gyerekeidet. Nagyon boldog voltam, mikor megtudtam, hogy osztálytalálkozód lesz. Mivel már ágyhoz kötött vagyok, nagyon kicsi az esélye annak, hogy találkozunk.
Nagyon sajnálom, hogy egész életedben szégyellned kellett engem. Én nem ilyen életet akartam neked. Tudod, mikor kicsi voltál, volt egy szörnyű balesetünk. Ekkor elvesztetted az egyik szemedet. De én nem bírtam volna nézni, hogy egy szemmel élj ezért odaadtam az egyik szememet neked.
Nagyon örültem, hogy minden rendben ment és fel tudtad fedezni a világot az én szememmel. Én mindig is csak jót akartam Neked, azt soha ne felejtsd el.
Szeretlek. Édesanyád.
Senki nem hoz annyi áldozatot a gyerekeiért, mint a szülők. Soha nem tudjuk, mikor lesz késő, ezért mutassuk ki szeretetünket időben.
