Tudom, hogy nem hallasz, de szeretlek – ezek voltak a férfi utolsó szavai, amit elhunyt feleségének mondott

Sajnálatos módon az öregedés egy olyan folyamat, amit képtelenek vagyunk elkerülni. A legrosszabb, mikor párunkkal együtt öregszünk meg és egy nap el kell őt engedni. Évtizedekig tartó házasság után egy korszak lezárul, ami után semmi más nem marad hátra csak a gyász és a fájdalom. Ma elhoztunk nektek egy olyan történetet, ami az őszinte és mély szerelemet mutatja be.

“Ma szemtanúja lehettem egy gyönyörű szerelmi történetnek, ami egyáltalán nem olyan, mint amilyen a mostani fiatalok között van. Sőt nem is olyan, amilyen az ifjú párok között tombol. Ez a szerelem túltesz mindenen!

Egy olyan világban ahol az ígéretek már nem érnek semmit sem, nehéz elképzelni, hogy még mindig van olyan ember, aki betartja a fogadalmait.

Láttam egy megtört szívű és lelkű embert, aki egy koporsó mellett ült a halovány fényekben. Arca tele volt szomorúsággal, ahogy a felnyitott koporsó mellett szeretett feleségét nézte, akivel oly sok éven át kitartottak egymás mellett jóban és rosszban. A láda másik oldalán hatalmas virágcsokor állt, melyen “édesanya” és “feleség” feliratok álltak.

A férfi felállt, majd lassan megközelítette nejét és egy meleg csókot lehelt arcára, közben teste remegett a lelki fájdalomtól.

Szelíden és lágyan odasúgta neki – “Tudom, hogy nem hallasz engem, de szeretlek.” – és hatalmas könnyek potyogtak a szemeiből. Ezeket a szavakat nagy valószínűséggel rengetegszer elmondta szeretett nejének az évek során.

Annak ellenére, hogy 60 éve éltek házasságban, még mindig nem tudott betelni vele. Annyira szerették egymást, hogy minden percben együtt voltak.

A férfi körülbelül egy órán át ült a felesége teste mellett, közben néha-néha megsimogatta a karját, ami már teljesen ki volt hűlve és merev volt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a férfit. Ezzel is próbálta nyugtatni vagyis hozzászoktatni magát ahhoz, hogy felesége végleg elment. Szörnyű lehetett ezzel a tudattal hazamenni a közös otthonukba, ahol megannyi emlék fűzte őt a nőhöz.

A ravatal után az emberek elindultak haza, de ő még mindig ott ült mellette és kezét fogva hullottak a könnyei.

Egyik gyermeke a háta mögé állt és azt kérdezte tőle:

“Szép, ugye?

Mindig gyönyörű volt, még most is az – válaszolta a férfi”

Ez az ember hatalmas odaadásáról és szeretetéről adott tanúbizonyságot, aki hűségesen őrizte elhunyt felesége testét. Életemben nem láttam olyan embert, aki így szerette volna a kedvesét. A holnapi nap lesz a legrosszabb, mert most még ott ülhet mellette, még meg tudja fogni a kezét, még láthatja arcát, de holnap már erre nem lesz lehetősége.

Fájdalmas napok elé fog nézni, mert mindene ott lesz a személyes tárgyaitól kezdve a képeiig, és a ruháin is érezhető lesz az illata. Hogyan lesz képes arra, hogy 60 évnyi házasság után egyedül aludjon abban a házban, amiben együtt éltek? El sem tudom képzelni mennyire nehéz lehet most neki.

Szerintetek is őszinte szerelemről adott tanúbizonyságot?