“Az utcán sírtam az első börtönjóga után” – Magyar börtönben tart jógaórákat egy bátor nő
Bakonyi Panni 28 éves jógaoktató nem mindennapi feladatra vállalkozott: börtönbe jár be jógaórákat tartani az elítélteknek. Az első alkalom után sírva ment haza – de nem amiatt, amire elsőre gondolnánk.
Ahogy azt blogjában is leírja, Panni magyarországi börtönbe jár be, ahol nyolc kísérleti órát tart egymás után. A jövőbeli tervek közé tartozik az, hogy több börtönbe, illetve a női rabok közé is eljuthasson. Az erőszakos büntetések miatt hosszú időre rács mögé zárt rabok jól fogadják a fiatal lányt, bár egy-két beszólás azért elhangzik, szívesen végzik a gyakorlatokat, megértik, hogy ez értük történik. Panni, bár az egész közeg megterhelő számára, azt mondja, ő sokkal többet kap, mint amennyit ad: türelmet, odafigyelést.
“Valahol, talán mindannyian rabok vagyunk”
Panni blogjáról válogattunk néhány idézetet, amikből nemcsak őt, de a munkáját is jobban megismerhetitek:
“Kaptam 10 erőszakos bűncselekményért fegyházban ülő, nagybüntetés töltő (van, aki majd’ 15 év múlva szabadul, és ki tudja mi óta ül már) fiatal férfit. Azaz csak kilencet, mert a 10. valamiért büntetést kapott, és nem jöhet. De majd csatlakozik (…) Három szóban bemutatnak, addig körbenézek, kik is ezek a zsiványok. 20-40 év közöttiek. Fiatalok mind. Rövid haj, van aki kopasz. Tetoválások tömkelege. Rabruha, tyúklábmintás gatya és ing. Nagyrészük kigyúrt, izmos, nagyon jó kondiban lévő, ketten kicsit tunyábbak, de inkább átlagosnak mondanám őket. Van két szemlélődő, nem is ülnek szembe velem, hanem oldalt, közel az ajtóhoz, van pár nagydumás vagány, és néhány érdeklődő. Ahogy azt az amerikai filmekből ismerjük mind.”
“Kezdődik az óra, szokásos kezdés, Tadasana, csukott szemmel. Lélegezz, figyelj befele, hunyd be a szemed. Nem hunyták, néznek furcsán, nem értik. Nekem sem esik le miért nem csukják be a szemüket. Bizalom kontra börtön… Haladunk lassan, kóstolgatnak, dumálnak, fegyelmezetlenkednek, próbálják csinálni a gyakorlatokat. Magyarázok, mutatom, javítgatok. Nem érek hozzájuk. Még korai lenne. Egy egy nehezebb gyakorlat után megizzadva kezdik elhinni és érezni, hogy ez jó, ez kemény lesz. Jól esik nekik a gerinc átmozgatása. A válluk kötött, nevetünk, hogy alig tudják összefonni a karjaikat. Flow-ba kerülök. Tanítok. Nem rabokat, hanem embereket. Látom a testüket, hamar felmérem mi a helyzet, mi lesz nekik jó. Kísérletezem igazam van-e. Nézem a reakcióikat. Dicsérek, sokat. Bal oldalamon áll egy csöndes fiú. 30-35 körüli lehet. Tele tetovált, nagyon harmonikus testalkattal. Szó nélkül. Úszott, mondta még az elején csöndesen. Nagyon koncentrál és gyönyörűen csinálja a gyakorlatokat. Van testtudata. Nagyon megdicsérem. Csillog a szeme, próbál a légzésre is figyelni. A többieket is dicsérem. Nem értik. Teljesen elfelejtem, hogy hol vagyunk, csak tanítok, és talán egy picit ők is elfeledkeznek róla. Új impulzusok, új hangvétel, új élmények.”
Az óra végén: “Megdicsérem őket, hogy gyönyörűen jógáztak, és maradjanak még legalább 8-10 lassú légzésig így. Aztán csendben jöjjenek ki a pózból, ne zavarják a társaikat. Így maradnak, talán picit tovább is. Nagyon béke van. Látom, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasuk, lassan és egyenletesen lélegeznek. Lassan éledeznek fel, mozgolódnak. Az egyikük felsóhajt:”és ehhez börtönbe kellett kerülnöm, hogy ezt megtapasztaljam?” Helyeslő morgás. “Jógázunk a börtönben. Hihetetlen, nem?”
“Hogy mit érzek? Szeretek tanítani. Energiát adni, motiválni, utat mutatni. 4×1 óra foglalkozáson túl úgy tűnik, már ők is felfogták, hogy itt valami történik, ebből tényleg profitálhatnak. Együttműködőek érdeklődőek. Csillogó szemek, csupa lehetőség. Félelmetes, nem? Valahol talán mindannyian rabok vagyunk. Pénz, hatalomvágy, rossz kapcsolatok, saját kishitűségünk rabjai… Ők éppen egy börtön falai között vannak. De most kapnak valamit, ami felnyithatja a szemüket – hát nem csodálatos, és egyben hátborzongató, hova vezethet mindez?”
“Búcsúzom, kimegyek a sok kapun, visszaszerzem a széfből a cuccaimat, csapódik a faajtó mögöttem, engem meg ráz a hideg és folyik a könnyem. Ténfergek az utcán, nem tudom még mi mit jelent, és mi történt, csak azt érzem, hogy valami nagy és jó. És nem én csináltam, rajtam csak átfolyt. Lassan esnek le a jelentősségteljes dolgok. Például a csukottszemek és hasonlók. Mennyire fogékonyak voltak…”
