Ez a hajléktalan nő, csak egy pohár vizet kért a McDonladsban, de sokkal többet kapott.
Még tavaly télen, egy este, munkából hazafele menet, lekéstem az éjszakai buszom, így kénytelen voltam keresni egy helyet, ahol ácsorgás helyett kényelmesebben tölthetem azt a közel egy órás várakozást, ami még rám várt. Jobb lehetőségem nem lévén, beült a McDonaldsba, gondoltam, legalább eszek valamit. Előttem állt egy hajléktalan nő – nem volt büdös, vagy kirívóan ápolatlan, de ruháin és egész megjelenésén látszott, hogy egy ideje már az utcán él. A kasszánál dolgozótól egy pohár vizet kért. Mikor a kasszás ezt megtagadta tőle, úgy éreztem, ezt nem hagyhatom annyiban!
Nem tudom mit gondolt a kasszás srác, de az, hogy egy szerencsétlen hajléktalannak kiadjon egy pohár vizet, alapvető emberi kötelessége lenne, úgy gondolom. Főleg úgy, hogy egy dollár milliárdokat kereső cég ről beszélünk, ezt mégsem kéne megtagadni tőle nem? – költői kérdés…
Szóval vettem egy nagy levegőt és azt mondtam a hajléktalan hölgynek, hogy egy egész menüre is szívesen meghívom, legyen csak a vendégem.
Félős tekintettel, vörös, könnybe lábadt szemekkel nézett rám és azt mondta, hogy csak egy sajtburgert kér. Hirtelen nagyon kellemetlen érzésem lett. Ahogy ott állt előttem, esetlenül és megalázva – maradék emberi méltóságán éppen az éjszakai műszakban dolgozó kasszás gyerek taposott – arra gondoltam, hogy “NA EZT ÍGY NEM!”
Nem költöttem sokat, talán ha ötezer forintot, de igyekeztem annyi finomságot venni neki, amennyit csak megengedhettem magamnak! Szegény, majdnem lefagyott. Próbált tiltakozni, de nem hagytam lebeszélni magam, így hebegve, habogva, hálálkodott nekem. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy ez a nő így elmenjen. Nem akart a McDonalds-ban maradni, azt mondta, hogy nem akarja zavarni a vendégeket. Maradt még nagyjából háromnegyed órám a busz indulásáig, ezért leültem mellé, odakint a hideg kőre és beszélgetni kezdtünk.
Erzsiként mutatkozott be, elmesélte nekem, hogy nemrég került az utcára rokkant nyugdíjas férjével együtt. Kirakták őket az önkormányzati lakásból, amiben éltek, mert eladták a társasházat egy “öltönyösnek”. Úgy volt, hogy kapnak majd másik lakást, de azóta sem jelentkeztek. Egy ideig szállókban laktak, de ott folyton csak bántották őket.
“Nyáron nem volt olyan lehetetlen, legalább lehetett aludni a szabadban, de nem tudom mi lesz télen…” – Nem színészkedett, nem túlzott. Fáradt, kiégett szemeiben, a teljes kiábrándultságon túl, csak a rettegés és kétség maradt. Meghallgattam őt, míg ki nem fogyott a szuszból, aztán ettünk. Megkínáltam egy cigarettával, majd ráeszméltem, hogy perceken belül megy a buszom. Elköszöntem tőle, de előbb még csináltam egy képet erről az estéről. Szükségem volt valamire, ami emlékeztet majd arra, hogy legyen bármilyen jó, vagy rossz sorsom, sose nézzek le senkit azért, mert az utcán él. Hogy ne felejtsem el ami ma történt, mert úgy látszik, a mai világban, ez egyre inkább megtörténhet bárkivel…
