Hét ember, akit véletlenül élve temettek el
A korábbi évszázadokban, amikor az orvosi tudás még korántsem volt a mai színvonalon, nem egyszer megtörtént, hogy az elhunyt, meggyászolt és eltemetett rokon sírjából sikolyok és nyöszörgések hallatszottak. Egy 19. század eleji becslés szerint tíz emberből egyet bizonyára élve temethettek el. Ha egy, éppen a temetőben járó ember meghallotta a túlvilági hangot, két dolgot tehetett: ördögűzőt vagy sírásót hívott. Jan Bondeson Élve eltemetve című könyvében olyan esetekről is írt, amelyek során a tetszhalott túlélte a „túlvilági” kalandot.
Csengő a sírban
A 19 esztendős Angelo Hays a délnyugat-franciaországi St. Quentin de Chalais nevű falu mellett motorkerékpározott, amikor egy hirtelen fékezés következtében kirepült a nyeregből, és fejjel a közeli téglafalnak repült. Az arca és a koponyája annyira eltorzult, hogy a szüleinek egyszerűen nem engedték, hogy megtekintsék, mert a látvány feldolgozhatatlan volt. Pulzus híján habozás nélkül halottá nyilvánították, és három nappal a baleset után eltemették. A közeli Bordeuax egyik biztosító társaságának ekkor gyanús lett az ügy, ugyanis a fiú apja néhány nappal a baleset előtt fiára 200 ezer frankos biztosítást kötött. Hamarosan egy ügynök jelent meg a faluban, hogy kivizsgálja a különös esetet.
A felügyelő elérte, hogy a temetés után két nappal exhumálják a fiú testét, hogy egy független törvényszéki intézetben megvizsgálják a halál okát. Amikor Angelo teste a boncasztalra került, a szakértők igencsak megrémültek, ugyanis enyhe szívverést állapítottak meg a fiatal férfinél. Minden bizonnyal egy igen mély kómába került, amely állapotban a szervezetének kevés oxigén is elég volt az életben maradáshoz, így történhetett, hogy a föld mélyén töltött két nap alatt nem fulladt meg. Azonnal kórházba szállították, ahol számos operáció és egyéb kezelés, valamint rehabilitáció után a fiú teljesen felépült. Érdekesség, hogy ő „találta fel” a koporsóba szerelhető csengőt, amely felfedezésének, valamint hihetetlen történetének köszönhetően egy csapásra híressé vált Franciaországban.
Felkel a koporsóban és mosolyog
A Dél-Karolina állambeli Blackville-ben lakó, huszonéves Essie Dunbarral 1915-ben egy végzetes epilepsziaroham végzett. Legalábbis mindenki így vélte. Miután az orvosok megállapították a halál beálltát, a halott hamar koporsóba került, azonban vártak még egy napot a temetéssel, hogy Essie szomszédos városban lakó nővére is tiszteletét tehesse elhunyt húgánál. A rokon azonban nem utazott elég gyorsan, és a temetés a megbeszélt időpontban, délelőtt 11-kor kezdetét vette. A szertartás elég hosszúra nyúlt, ugyanis három lelkész is beszédet mondott, ám a rokon még mindig nem jelent meg.
Az elkésett nővér csak akkor érkezett meg, amikor szerette 1,8 méter mélyen lévő koporsójára hullottak a földdarabok. Kissé dühös lett, hogy nem várták meg a temetéssel, elrendelte, hogy szedjék ki húgának koporsóját a rádobott föld alól, és nyissák ki, ugyanis még egyszer, utoljára látni szeretné őt. Amikor a koporsófedél kinyílt ritka dolog történt: Essie felült és rámosolygott a körülötte állókra.
A sírásók halálra rémültek, hátrálásuk eredményeként pedig beleestek a sírgödörbe. Egyikőjüknek három bordája tört el. Mikor elterjedt a hír, hogy a halott felült a koporsójában, kisebbfajta hisztéria söpört végig a kisvároson. Később megbékéltek a fiatal asszony történetével, bár sokat ezt követően is félve tekintettek rá. A híressé váló Essie Dunbar még 47 évet élt.
Az álomkóros kisváros
A Kentucky állambeli Pikeville városának lakóit az 1890-es évek végén egy addig ismeretlen betegség rázta fel mindennapjaikból. A legtragikusabb, máig ismert áldozata Octavia Smith Hatcher volt. Miután 1891 januárjában csecsemő gyermeke elhunyt, mély depresszióba zuhant. Egyre betegebb lett, fel sem kelt az ágyból, míg végül minden bizonnyal kómába esett. Ugyanezen év május 2-án az orvosok az asszony ismeretlen okokból bekövetkező halálát jelentették be. Mivel azokban a napokban egy hőhullám söpört végig a térségben, a hozzátartozók jobbnak látták Octaviát minél gyorsabban eltemetni.
Alig egy héttel a temetés után a városban különös kór ütötte fel a fejét, és többen is kóma közeli állapotba kerültek. A különbség az volt az asszony és a többi beteg között, hogy az utóbbiak felébredtek. Octavia férje halálra válva gondolt bele, hogy nagy valószínűséggel élve temette el feleségét. Hamar kihantolta a sírt, és bebizonyosodott a legrosszabb rémálma: az asszony felébredt a föld alatt lévő koporsójában. A faládika teteje belülről tiszta karcolás volt, az elhunyt véres ujjairól letört a köröm, az arca pedig eltorzult a félelemtől. Octaviát újra eltemették, férje pedig egy ma is látható szobrot emelt a sírja fölé. A későbbi vizsgálatok szerint a kisvároson az afrikai cecelégy okozta álomkór söpörhetett végig.
Megfordult a halott
Charles Boger amerikai farmer feleségével a pennsylvaniai Whitehavenben gazdálkodtak. 1893 júliusának egyik napján az asszony teljesen ismeretlen okból elhunyt. Az orvosok halottnak nyilvánították, és hamar eltemették. A temetés utáni órákban a férfi azt hallotta néhai feleségéről, hogy megismerkedésük előtt az asszony gyakran szenvedett hisztérikus rohamoktól, és könnyen elképzelhető, hogy csak az egyik nagyobb roham miatt tűnhetett halottnak.
A farmert valósággal megőrjítette a gondolat, hogy feleségét élve temették el, így egyik barátja segítségével kihantolta elhunyt nejét. Mikor kiemelték a koporsót, nem a szokásos látvány fogadta őket: a nő arccal lefelé nézett. A fakoporsóban lévő leplek össze voltak tépve, az üvegtető pedig összetört, a szerencsétlen asszony teste pedig vérben úszott. Bőrét vastag karcolások fedték, az ujjainak vége pedig teljes egészében hiányoztak. A korabeli feltételezések szerint saját magának rágta le. Senki sem tudja, mi történt a férjjel a szörnyű felfedezést követően.
A polgármester és az italozó sírásók
John Snart 1817-ben publikált, Thesaurus of Horror című könyvében egy 80 évvel azelőtti, hátborzongató történetet mesélt el. A délnyugat-angliai Bath szeretett, az elbeszélésben csupán Mr. Barth néven említett polgármesterét egy halálos lázroham vitte el. Legalábbis mindenki így gondolta. A 18. század eleji Angliában az volt a szokás, hogy az elhunytat a halál beálltát és annak megállapítását követően minél hamarabb elföldeljék (összehasonlításként: a 16. századi erdélyi fejedelmi családok elhunyt tagjainál megesett, hogy haláluk után fél évvel sem kerültek még a sírjukba).
Az angol sírásók a szertartást követően már félig betemették a sírt, amikor néhány arra járó ismerősük kedvéért megszakították a munkájukat, hogy csillapíthatatlan szomjukat néhány pohárka röviditallal eloltsák. Hangos nevetgéléseik közepette elfojtott nyöszörgésre lettek figyelmesek a félig betemetett sír irányából.
Villámgyorsan rádöbbentek, hogy élve temették el szegény polgármestert, így elkezdték kiásni a sírt, ugyanis a koporsóban lévő oxigén rohamosan fogyott. Azonban mire a leástak a sír mélyére, és újból kinyitották a koporsó fedelét, már késő volt. Cornish megfulladt. Véres térdei és könyökei bizonyítékot jelentettek, hogy nem az alkoholmámor tréfálta meg a sírásókat. A történet annyira megrémítette a néhai városi elöljáró féltestvérét, hogy arra kérte rokonait, saját halála esetén fejezzék le, mielőtt koporsójában a föld alá teszik. Nem akart erre a sorsra jutni, ám nem tudjuk, hogy szerettei képesek voltak-e teljesíteni kívánságát.
A kopogó cipész
1822-ben egy negyvenéves német cipészt temettek el, azonban a halála – bármilyen furcsán is hangzik – már a kezdetektől kérdéses volt. Habár a családtagok igazolták, hogy szerettük a túlvilágra költözött – megdönthetetlen érvelésük szerint úgy néz ki, mint egy halott –, igazából az orvosok sem tudták megválaszolni a kérdést, ugyanis se hullamerevség nem lépett fel, se az ilyenkor szokásos szagok nem terjengtek. Ennek ellenére megtartották a temetést, amely azonban nem a megszokott módon zárult. Mikor a sírásók az utolsó lapát földet hányták a sírhalomra, halk kopogás hallatszódott a mélyről.
A munkások ekkor megfordították a folyamatot, és kiásták a koporsót. A cipész érezhetően meleg karját felfelé állítva tapintható volt a pulzusa. A következő három nap során szegény cipész élet és halál között lebegett, azonban az újraélesztési kísérletek eredménytelenek maradtak. A középkorú férfit másodjára, ezúttal véglegesen halottá nyilvánították, és még egyszer, utoljára eltemették.
Az ordító mészáros öröksége
Egy 1661-es pamflet egy igen félelmetes esetről számolt be. A történet hitelessége erősen kérdéses, elképzelhető, hogy csupán egy városi legenda, ám jól mutatja, mi is volt a korabeli London egyik legfelkapottabb témája. Az angol fővárosban mészárosként dolgozó Lawrence Cawthorn 1661-ben súlyos betegségben szenvedett. A fogadós asszony, akitől egy szobát bérelt, meglátta a szomorú hírben az üzleti lehetőséget: ha meghal, a törvény szerint ő örökli a férfi összes ingóságát. A gyakran eszméletét vesztő férfit mindenféle orvosi konzultáció nélkül halottnak nyilvánította, és koporsóját a történet szerint a közeli kápolna temetőjében földeltette el.
Nem sokkal a sírba tétel után a temetőbe látogató gyászolók iszonyatos sikolyokra és ordításokra lettek figyelmesek az egyik sírból. Gyorsan kiásták Cawthorn koporsóját a földből, azonban már késő volt. A szerencsétlen férfi a halotti leplét teljesen szétszaggatta, szemei teljesen bedagadtak, feje és kezei pedig tiszta vér volt a hasztalan szabadulási kíséret miatt. A házinénit azonnal őrizetbe vették, a történet pedig a pamflet segítségével életre kelt, és a következő évszázadokban gyakran lehetett hallani a rémtörténet különböző változatait.
