Városon születtem, de falun töltöttem a gyerekkorom, 9 éves koromig. Amikor újból a városba költöztem, az ételeken teljesen más ízt fedeztem fel, vagy épp semmilyent.


Fotó: puszta.com

Hogy mit ettem akkor, amikor kicsi voltam… sokra nem emlékszem. Nem volt okostelefonom, amivel fotókat készíthettem volna a fogásokról, de abban biztos vagyok, hogy a menü sosem volt fényűző. És nem is volt kidekázva, vagy kevés/sok kalóriával megbélyegezve. Nagyinak nem volt ideje számolgatni a kalóriákat. Ő arról sem tudott, hogy a fehérjék és a szénhidrátok összeverekednek a tányéron. Csak az ösztöneit követte, és az unokája kívánságait. Alapjában viszont bármit megettem, ami a hűtőszekrényben létezett, melyet a kertjéből takarított be, és amire ideje volt, hogy elkészítse.

A reggelivel az asztalon nőttem fel, ami szinte mindig egy csésze meleg kakaó volt vajas, lekváros kenyérrel. Ebédkor, ami mindig 12-kor volt, levest és másodikat kaptam, vacsorára pedig általában az jutott, ami az ebédtől megmaradt, vagy valami gyorsan elkészíthető étel. Semmi bonyolult. Senkinek sem volt ideje órákig könyökölni az asztalnál, hisz folytatni kellett a játékot ott, ahol délben abbamaradt. Sütiről csak vasárnap lehetett szó. De hétközben is jutott ám finomságból, mikor tejbegríz, mikor tejberizs kandikált ki nagyi jól ismert lábosából.

A csésze tea, amely közösen gyűjtött gyógynövényekből készült, sosem hiányzott, akárcsak a főtt tej és a méz sem. Házilag készített kovászos kenyér, sajt és túró, főtt tojás, kerti paradicsom és uborka szintén mindennapos eledelünk volt, ritkábban pedig omlett is került az asztalra. Télen, disznóvágás után pedig a füstölt kolbász, szalonna, házi pástétom és ízletes fasírozott volt a menü. Mikor tele volt a pocakom, megállás nélkül rohangáltam az udvaron, a szomszédok udvarán, a pajtásoknál vagy együtt kint a réten. Csak akkor álltam meg, mikor délben ismét asztal mellé szólítottak. Nem válogattam, a leveseket is mind szerettem, legyen az húsleves, krumpli-, paradicsom-, bab-, zöldség- vagy salátaleves. Kedvencem mindig a karfiol- és karalábéleves marad (ezekbe kevés a zöld lapi).


A másodiknak még inkább örültem, főként ha fokhagymás krumplipüre vagy tepsis burgonya rizzsel került a tányéromra, de éppolyan szívesen megettem a zakuszkát, tejfölös túrós puliszkát, sült csirkét vagy halat is, savanyúsággal. Sülteket és töltött káposztát inkább ünnepekkor vagy vasárnaponként ettünk. Este 8-kor ültünk utoljára az asztalhoz. Bár a vacsora is változatos volt, sosem volt a leggazdagabb étkezése a napnak. Mindig futtában étkeztem, hogy legyen idő befejezni sötétedésig a félbehagyott játékot. Gyakran falatoztunk, mindig valami érdekeset. Ha édességet kívántam, tojásba és cukorba mártott bundás kenyeret vagy fánkot kaptam, olykor befőttet, lekváros vagy ordás palacsintát, nyáron pedig gyümölcsös fagylaltot egyenesen a fagyasztóládából, kis műanyag pohárkákból. A gyümölcsöket egyenesen a fáról szedtem. Megtöröltem a szoknyácskám szélében, és máris ropogtattam. Sokszor meg se vártam, míg megérik rendesen, szedtem a zöld almát, szilvát, körtét, szőlőt, paradicsomot, uborkát és gyúrtam befelé.

Az tény, hogy amikor a szülők jöttek látogatóba, virslivel, felvágottal, olívabogyóval, sajtokkal, konzervekkel tele szatyrokkal érkeztek, melyekbe mindig volt egy-egy tábla csoki, nápolyi, keksz vagy rágógumi. Szerettem a városi ételt, bár más volt mindennek az íze.

Ezekkel együtt, egészséges gyermek voltam, sosem betegeskedtem vagy feküdtem kórházban, az a gyerek voltam, aki sosem állt egy helyben, aki örökké izgett-mozgott, naphosszat rohangált, fára mászott, babákkal, pajtásokkal és állatokkal játszott, este pedig alig lehetett ágyba dugni. Aki megmaradt ugyanolyan nyughatatlannak és örökmozgónak ma is, 27 évesen.