Charles Bronson úgy érezte magát, mint "az emberiség legalja", amikor gyerekként szénbányában dolgozott
Charles Bronson 1921. november 3-án született egy széntáborban Croyle Townshipben, Pittsburghtől hatvan mérföldre. Tizenöt gyermek közül ő volt a kilencedik.
A vállalat által épített kunyhóban nevelkedett, amely olyan kicsi volt, hogy a családnak váltott műszakban kellett aludnia. Az otthon csak néhány méterre volt a szénvagonok vágányaitól.
BRONSON REMÉNYTELEN NEVELTETÉSE
Szülővárosa reménytelen volt, nem voltak fák, iható víz és járdák. Az egész város bányászokból és a vállalat tisztviselőiből állt. Egyetlen célja a szénbányászat elősegítése volt.
Bronson magányosan nőtt fel, fillérekért kellett alkudoznia. Gyermekkora boldogtalan volt. Bronson úgy emlékezett, hogy a családja olyan szegény volt, hogy néha az idősebb nővére használt ruháit kellett viselnie az iskolában.
Amikor Bronson tizenéves volt, az apja meghalt. Otthagyta az iskolát, hogy eltartsa a családját, így szénbányászként kapott munkát. Soha nem felejtette el a hátborzongató munkát és a szén érzését az orrlyukaiban.
„A bányász éveim alatt még csak gyerek voltam, de úgy fogant meg bennem, hogy én vagyok a legalja az emberek között”.
Arra is emlékezett, hogy befolyásolható tinédzserként milyen fejfájást okozott neki a munka. Még rosszabb, hogy szörnyű kisebbrendűségi komplexus alakult ki benne.
Azt mondta, hogy egy szénbányászvárosban mindenkinek, aki dolgozott, kisebbrendűségi komplexusa volt. Számukra a vasutasok és az acélmunkások voltak az elit.
Bronson arra is visszaemlékezett, hogy a munkától érdes és csúnya volt a keze. Egy nap, emlékezett vissza, táncolt egy lánnyal, és a keze beleakadt a lány ruhájába, és alig tudta elengedni:
„Nagyon kevesen tudják, milyen érzés ott lent élni a világ felszíne alatt, abban a teljes feketeségben”.
Hozzátette, hogy térden állva élni és belélegezni azt a port, képtelen lerázni magáról, borzalmas volt. Bronson arról beszélt, hogy kanál helyett kettes számú lapáttal a szájában született.
„A bányász éveim alatt még gyerek voltam, de meg voltam győződve arról, hogy én vagyok a legalja az emberek között” – mondta. Felidézte, hogy a hadseregbe való behívás volt a legjobb dolog, ami történhetett vele. Jól táplálkozott és jól öltözött volt.
Még arra is lehetőséget kapott, hogy fejlessze az angol nyelvtudását. A hadseregbe való behívása tette lehetővé, hogy a filmművészet egyik legikonikusabb színészévé váljon.
BRONSON ESÉLYE A SZTÁRSÁGRA
Miután Bronson a második világháborús szolgálat után visszatért az Egyesült Államokba, művészetet tanult, majd később beiratkozott a kaliforniai Pasadena Playhouse-ba.
Egyik tanárát annyira lenyűgözték a képességei, hogy beajánlotta Henry Hathaway rendezőnek. Bronson hamarosan debütált első filmjében, a „You’re in the Navy Now” című filmben, 1951-ben.
Karrierje elején gyakran szerepelt filmekben, de többnyire hitelesítetlenül. 1954-ben a kritikusok imádták a „Vera Cruz” című filmben, ami később, 1958-ban főszerepet szerzett neki a „Machine-Gun Kelly” című filmben.
Nem a színészet volt az egyetlen munkája. Dolgozott kőművesként, szakácsként és hagymaszedőként New York államban. Később Atlantic Citybe költözött, ahol padokat bérelt a sétányon.
Rövid ideig festőként is dolgozott, de később rájött, hogy a színészetet jobban szereti, mint a festészetet. De 1974-ben volt az, amikor az áttörést hozó filmjén, a „Bosszúvágy” c. filmjén dolgozott.
Ez a film annyira népszerű volt, hogy az évtizedek során négy folytatás is készült. A rajongók imádták Bronson szerepét a „A nagy bunyós” című filmben.
Az 1950-es években változtatta meg a nevét Bronsonra, mert úgy gondolta, hogy az orosz hangzású nevet a kommunistaellenes korszakban nem fogadta volna jól a közönség.
De növekvő sztársága ellenére gyermekkorának sötét felhője ott lebegett felette. Színésztársa, Andrew Stevens szerint Bronson kerülte azokat az embereket, akik tolakodónak és fenyegetőnek tűntek.
De amikor biztonságban érezte magát és nem volt kérdőjeles, Bronson elengedte a védelmet, és nyitott, bájos és humoros volt.
BRONSON SZEMÉLYES ÉLETE ÉS HALÁLA
Bronson háromszor volt házas. 1949 és 1967 között Harriet Tendler volt a felesége. Két közös gyermekük született.
Második házasságát Jill Irelanddel kötötte. Ireland brit színésznő volt. Néhány filmjében szerepelt, például a „Cosa Nostra – A Valachi-ügy” és a „Szerelem és golyók” című filmekben.
Egy közös gyermekük volt, és 1990-ben halt meg rákban. Harmadik házassága 1998 és 2003 között volt Kim Weeksszel.
Életének későbbi szakaszában Bronson Alzheimer-kórban szenvedett. A betegségéről szóló jelentés kiemelte, hogy „szöges ellentétben áll hihetetlen életének magas oktánszámú vitalitásával”.
Élete utolsó heteiben Beverley Hillsben tántorgott, zavartan és kábultan járkált. Felesége, Weeks mindenhová elkísérte, ahová csak ment, és megfogadta, hogy gondoskodik róla, ahogy a betegsége előrehaladt.
Nővére, Catherine Pidgeon elmondta: „A család már majdnem egy éve tudta, hogy valami nincs rendben, mert Charles egyszerűen nem volt önmaga”.
Hozzátette, hogy Bronson lassan beszélt, és néha a szavai elmosódottak voltak. De még mindig felismerte a családját, és 2001 karácsonyát velük akarta tölteni.
Egy tüdőgyulladást követően néhány hét alatt, 2003. augusztus 20-án egészségi állapota erősen megromlott. Bronson 81 éves korában halt meg a Los Angeles-i Cedars-Sinai kórházban.
Bronsont feleségét, Kimet hagyta hátra. Három lányát, Suzanne-t, Katrina Holden-Bronsont és Zuleikát is hátrahagyta. Volt még egy fia, két mostohafia, Paul és Valentine McCallum, valamint két unokája.
