Jobb egyedül lenni, mint megelégedni a rossz emberrel.
Egyedül lenni jobb, mint megelégedni a rossz emberrel.
Senki sem akarja egyedül végezni. A félelem és a rettegés kúszó érzése, amely az öregedés és az egyedüllét gondolatával jár, mindenki számára ismerős. Ez a jövőtől való szorongás önmagában is elég rossz lehet, de még rosszabbá teszi az az érzés, amit a jelenben érzünk, amikor teljesen egyedül vagyunk, és úgy érezzük, hogy senki sem tudja, vagy egyáltalán nem érdekel senkit, hogy létezünk.
Ilyenkor, például amikor éjszaka egyedül fekszünk ébren az ágyunkban, amikor érzelmileg a legsebezhetőbbek vagyunk; ilyenkor kezdünk el gondolkodni azon, hogy talán nem is lenne olyan rossz, ha üzennénk annak az exünknek, vagy ha újra belevágnánk az online randizásba, vagy ha megállapodnánk azzal a személlyel, akiről mélyen legbelül tudjuk, hogy nem nekünk való.
Mindannyian vágyunk a szerelemre – nem is akármilyenre, hanem igazi, igaz, mély szerelemre. Élénk, intenzív, feltétel nélküli szeretetre – az a fajta szerelmet, amit a legtöbben csak a filmekben látunk, azt a fajta szerelmet, amiről csak álmodhatunk. Mindannyian szeretnénk megtapasztalni azt a fajta szerelmet, amelyről tudjuk, hogy még a legnehezebb körülmények között is átvészeljük, amely akkor is segít továbblépni, amikor már kimerültek vagyunk, és hajszálnyira vagyunk a teljes feladástól. Mindannyian szeretnénk találni valakit, aki teljes lényével szeret minket, aki elfogad bennünket a teljességünkben, és pontosan úgy becsül, ahogy vagyunk.
Mindezt akarjuk. Jobban akarjuk, mint bármi mást valaha is akartunk. És ezzel egyáltalán nincs semmi baj.
A helyzet az, hogy az erre az érzésre való vágyakozásunk elhomályosíthatja az ítélőképességünket. Meggondolatlanná és elhamarkodottá tehet bennünket, és olyan helyzetekbe sodorhat, amelyekbe talán nem kerültünk volna, ha több időt szánunk arra, hogy egy kicsit jobban átgondoljuk a dolgokat.
A szerelem megtalálásának és az egyedüllét elkerülésének vágya túl gyakran vezet minket abba a csapdába, hogy olyan emberrel kezdünk kapcsolatot, aki nem nekünk való. A helyzet az, hogy egy kapcsolat csak azért, mert a kapcsolat kedvéért van, soha nem tehet minket boldoggá; csak boldogtalanná tesz minket. Az igazi boldogság belülről jön, nem kívülről. Nem várhatjuk el másoktól, hogy másképp érezzük magunkat, mint ahogyan mélyen legbelül érezzük magunkat. Soha senki nem tudja betölteni a bennünk lévő űrt; ezt nekünk magunknak kell megtanulnunk.
Ha azért vagyunk együtt valakivel, aki nem egészen megfelelő számunkra, hogy elkerüljük az egyedüllétet, az első pillanatban némileg ésszerű döntésnek tűnhet, de ez nem így van. Hosszú távon csak azt érjük el, hogy még magányosabbnak, még elveszettebbnek érezzük magunkat, és még kétségbeesettebben keressük azt a szerelmet, amire annyira vágyunk. Sokkal jobb egyedül lenni, mint megelégedni a második legjobbal.
Szívünk mélyén ezt mindannyian tudjuk. Tudjuk, ha ránézünk arra a személyre, akivel együtt vagyunk, és éles fájdalmat és megbánást érzünk. Tudjuk, ha távolinak és érdektelennek tűnnek, jobban összpontosítanak magukra, mint amennyire a kapcsolatra bármikor képesek lennének. Tudjuk, ha nem találkoznak az energiánkkal, nem nevettetnek meg minket, és amikor azt mondják, hogy furcsaságaink és különcségeink bosszantóak vagy furcsák, nem pedig elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk, és látják valódi szépségünket. Tudjuk, amikor éjjel ébren fekszünk, meleg testtel az ágyban mellettünk, de úgy érezzük, mintha teljesen egyedül lennénk.
Sokkal jobb egyedül lenni, mint mindezt elviselni. És csak akkor, amikor végre megbarátkozunk a saját társaságunkkal, amikor végre megtanuljuk teljesen elfogadni magunkat, akkor áll össze minden, és akkor találjuk meg azt a személyt, akit mindvégig kerestünk. És akkor nevetünk, mert rájövünk, hogy a boldogság és az elégedettség, amit egy másik ember formájában kerestünk, olyan volt, mintha a szivárvány végén keresnénk az aranyfazekat. Belátjuk, hogy mindvégig bennünk volt, és nem volt szükségünk senki másra, hogy megkapjuk.
