Miért könnyebb sokszor egyedülálló anyaként nevelni gyereket, mint apával együtt

Mindannyian boldog befejezéssel végződő tündérmeséken nőttünk fel, melyeknél az utolsó mondat az esküvőről szól. De valami miatt arról egy mesében sem tesznek említést, hogy mi történt az esküvő után. Abban a hitben hagynak, hogy a szereplők hihetetlenül boldogan éltek tovább. De a boldog házasság a valóságban sajnos nem mindenkinek sikerül, ezért sokan választják inkább az egyedül élést. Sok nőnek hasonlít a története a következőhöz, ezért a legtöbben fognak benne ismerős gondolatokat találni.

“A nevem Elena. 34 éves vagyok, van egy kislányom és elváltam. Nem azért, mert a férjem elhagyott, hanem mert én úgy döntöttem, hogy elválok.

Az anyám mindig azt mondta nekem: “Minden nőnek legalább egyszer férjhez kell mennie.” Én is így gondoltam, hiszen anyám házas és itt vagyok neki én.

A körülöttem lévők úgy gondolják, egy férjezett nő az igazán sikeres nő, hiszen megvan neki a legfontosabb dolog: egy férj. Ők a nem házas nőket szingli anyáknak nevezik, azt sugallva ezzel, hogy házasságon kívül született gyerekük, vagy hogy képtelenek voltak házasságban maradni. Akárhogy is, ez megalázó elnevezés.

A hozzáállás azokhoz a nőkhöz, akik házasok voltak, de valamiért egyedül maradtak egy gyerekkel, egy kicsit jobb volt. Őket sajnálták, hiszen senki sem azért válik el, mert boldog.

Kamaszkoromban úgy éreztem, valami nem stimmel ezzel. Nem érzékeltem a szüleim között sem határtalan szerelmet, sem végtelen boldogságot. Egy gyereket nehéz becsapni. Láttam, hogy csak megszokásból élnek együtt. Mint a rokonok vagy mint a nagyon közeli ismerősök, de nem úgy, mint akik szenvedélyesen szeretik egymást.

Majdnem 30 éves voltam, mikor férjhez mentem. A férjem jó ember volt, én mégsem éreztem azt a fajta elégedettséget, amire számítottam, ha férjhez megyek. De úgy gondoltam, teljesítettem “a nő életében legfontosabb feladatot”. Viszont úgy éreztem, rossz útra léptem.

Kínzott ez az érzés, és néhány hónappal az esküvő után depressziós lettem. Ezt akkoriban nem ismertem fel, de most már pontosan tudom, hogy az volt: semmi sem tett boldoggá, a hangulatom mindig rossz volt, nem érdekelt, hogy hogyan nézek ki. Folyton sírni akartam, vagy feküdni az ágyban, és a plafont bámulni. Furcsa, igaz? Hiszen azt tettem, amit tennem kellett.

4 évvel később váltunk el. Nem a depresszió miatt, mert azt idővel sikerült legyőznöm. A válás azután történt, hogy megszületett a gyerekünk, és rájöttem, hogy a férjem nem tud kellően felelősséget vállalni egy gyerekért. Felosztottuk a feladatokat. A gyerekkel kapcsolatban minden döntést én hoztam meg, mivel “te vagy az anya, te tudod jobban”. Az apa feladata csak a pénzkeresés volt. Nem hittem, hogy ez a legjobb munkamegosztás.

Belefáradtam, de a férjem ellenezte a bébiszittert. “Nem vagyunk gazdagok. Meg tudjuk oldani magunk is.” Azaz magam is. Csupán annyi segítségben bízhattam, hogy miután a férjem hazaér a munkából, jusson időm zuhanyozni és elvégezni némi házimunkát anélkül, hogy a gyerek a karomon ülne. Mivel a gyereknek a szerettei körében kell felnőnie, esélyem sem volt, hogy visszamenjek dolgozni.

Egyszer, amikor a férjem üzleti útra ment, én pedig otthon maradtam az 1 éves lányunkkal, hirtelen rájöttem, hogy nem is hiányzik. Kevesebb dolgom volt így a házban, és nem voltam fáradtabb, annak ellenére, hogy egyedül voltam. A legfurcsább viszont az volt, hogy sokkal szabadabbnak éreztem magam nélküle.

De nem hagytam el rögtön. Csak feltettem magamnak egy kérdést: “Azért élek ezzel az emberrel, mert szeretem vagy valami más miatt?”

Nagyon kevés időt töltött a gyerekkel. A háztartási munkákat mind én végeztem. Miért van szükségem egy férjre? Hogy megjavítsa az autót? Találtam már egy jó autószerelőt, mivel a férjemnek erre sem volt ideje, hiszen mindig dolgozott. Hogy takarítson? Soha nem takarított. Hogy vacsorát főzzön? Nem tud főzni. Hogy beindítsa a mosógépet? Felhív, hogy megkérdezze, melyik gombot nyomja meg. Hogy elemet cseréljen a gyerek játékában? Én vettem egy csavarhúzót, hogy meg tudjam csinálni.

Ó, igen, ott a sz*x! 2-3 év családi élet után már nehéz ugyanazt a vágyat érezni egymás iránt. Amikor a rutin már elhatalmasodik és senki nem hoz neked egy szál virágot, már nem akarsz csábító fehérneműt vásárolni. Nem is vettük észre, de vadidegenek lettünk teljesen különböző érdeklődéssel.

Bár a feminista mozgalom egyre erősebb, azzal nem lehet vitatkozni, hogy ez még mindig a férfiak világa. Egy férfi könnyebben talál munkát, könnyebben jut előre a karrierjében, és többet is keres. Egyfelől megértem a munkáltatókat: a nők nem túl megbízható munkaerők. Bármikor mehetünk betegszabadságra, és sokkal sebezhetőbbek vagyunk.

És ez az, amiért a nők házasodnak: ha az érzelmi részétől eltekintünk, a házassággal jobb az esélyünk az életben maradásra, ha kirúgnak minket a munkahelyünkről. Lehetünk a gyerekkel, és nem kell aggódnunk a napi betevőért. Természetesen ez csak abban az esetben igaz, ha jó férjed van, aki nem érzi úgy, hogy kihasználod. Mert ez is megtörténhet.

Mikor megválaszoltam magamnak a kérdést, hogy miért szerettem a férjemet, elváltam.

Most itt vagyok egyedül. Egy gyerekkel. A hétköznapjaimban semmi nem változott: eddig is minden az én feladatom volt, és most is az. Egy kicsit könnyebb is lett, senkinek a véleményét nem kell kikérnem. A gyerek pedig most sokkal több időt tölt az apjával.

A pénz? Meg tudom keresni. Kevesebbet vásárolok, mint korábban. Az egyetlen nehézség, hogy ha együtt élsz egy férfival, automatikusan számítasz rá anyagilag, fizikailag, lelkileg. Néha kapsz segítséget, néha nem. Most csak magamra számíthatok. Ettől nem lett könnyebb az életem, de tudtam, hogy így lesz.

És ott a társadalom. Nem vagyok “szingli anya”, de nem is vagyok az a típus, aki nem bírja megtartani a férjét. Az a fajta vagyok, aki továbblép, ha nem lát már más kiutat.

Azok, akik nem igazán ismernek, többnyire sajnálnak. Nem kell sajnálni, hiszen ez az én választásom volt. Nem, nincs szükségem a gyereked kinőtt holmijára, meg tudom venni az enyémnek a szükséges dolgokat.

A patriarchális életforma felett eljárt az idő. Napjainkban az egyedülálló nőket nem ölik meg mamutok, és nem falják fel tigrisek. Bár időnként megpróbálják, de meg tudom védeni magam. És sokkal inkább nőnek érzem magam most, mint mikor férjnél voltam.

Nem gyűlölöm a férfiakat, tényleg nem. Nagyon is szeretem őket. Készen állok egy egészséges párkapcsolatra. De egy kapcsolat legjobb formája számomra a vendégházasság. Nem erőltetek semmit, csak jobban tetszik. Sajnos a társadalom szerint ez nem annyira jó ötlet, és a férfiak ugyanúgy vannak programozva, mint a nők: egy idő után meg fogják kérdezni, hogy nem költöznénk-e össze? Nem, nem költöznénk.

Talán egyesek szerint ez önzés. De a képesség, hogy állj ki a saját érdekeidért, a legjobb dolog, amit egy anya taníthat a gyermekének.”

Mit gondolsz Elena döntéséről? Mely részekkel értesz egyet?