Egy indián sámán hihetetlen őszinte szavai az egész világnak!
Az alábbi rövid részlet egy sziú indián sámán szavaiból való,amellyel a fehér népnek üzen hihetetlen őszinteséggel! Mindenkinek ajánlott elolvasni, hiszen szavaiban a bölcsesség és az igazság mindenkiben felébreszt valamit!
“Azt hiszem, a fehér ember úgy fél attól a világtól, amelyet alkotott magának, hogy se látni, se érezni, se szagolni nem akarja. Ha az arcodba csapódik az eső vagy a hó, ha a jeges szél megdermesztett és most a füstölgő tűz mellett felmelegszel, ha a forró gőzfürdőből kijövet a hideg folyóba veted magad – akkor érzed, hogy élsz, de ti ezt az érzést már nem igénylitek. Skatulyákban éltek, kizártátok belőlük a nyár melegét és a tél fagyát, testeteknek nincs többé illata, Hi-Fi-lármával tele a fületek, ahelyett, hogy a természet neszeire figyelnétek, színészeket bámultok a tévében, akik nem létező élményekben részesítenek, mivel valódi, saját élményeitek már rég nincsenek, eszitek az ízetlen ételeket – hát így éltek ti. És ez nem jó.
Az étellel, amit esztek, ugyanúgy bántok, mint a testetekkel. Megfosztjátok természetes részeitől, ízétől, illatától, nyereségétől, hogy aztán mesterséges színt, mesterséges ízeket kapjon.
Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk… Nem csak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti “holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. Vannak farmok, ahol a csirkét a mellehúsáért tenyésztik. Azokat az állatokat alacsony ketrecekben tartják, folytonos tolongásban, mert ettől természetellenesen kifejlődnek a mellizmaik. A ketrecekben állandó nyugtató, álmosító, halk zene szól. Egyetlen hangos szó, és a csirkék bediliznek, nekirepülnek a rácsoknak és összetörik magukat. Ha egy madárnak szüntelenül görnyedt gerinccel kell élnie, természetellenessé, őrültté, gonosszá válik. Így van ez az emberekkel is. Ez az, amiért öngólt rúgtatok.
Nemcsak szárnyas és négylábú testvéreiteket változtattátok meg, nemcsak őket fosztottátok meg a karmaiktól és torzítottátok el, hanem saját magatokat is megnyomorítottátok. Az embereket bizottsági elnökökké, hivatalnokokká, bélyegzőóra-nyomkodókká tettétek. A nőkből háziasszonyokat, félelmetes hárpiákat csináltatok.
Az ember nem arra született, hogy az ilyesmit elviselje. Börtönökben éltek, ti csináltátok magatoknak, és úgy hívjátok, “otthon”, hivatal, gyár.
A madárra semmi szükség. Nincs bátorságotok tisztességesen megölni – levágni a fejét, lefosztani a tollát, kibelezni – nem, mindehhez semmi kedvetek. Így aztán csinos kis műanyag zacskóban kerül elétek, feldarabolva, konyhakészen, íze nincs, de bűntudat se jár vele… A ti felfogásotok szerint a háború is – ültök a repülőgépben, magasan a felhők felett, megnyomtok egy gombot, ledobjátok a bombákat, és nem nézitek meg, mi történik a felhők alatt – szagtalan, bűntelen és steril. Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától; nem mertek szembenézni vele. A halált is sterilizáltátok, suba alá került, megfosztottátok méltóságától. Mi indiánok azonban gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni – nincsen sem nagy hőség, sem túl hideg. Jó nap arra, hogy egy szerencsés ember elérjen útja végére. Egy boldog ember, akinek sok a barátja. Másmilyen napok nem olyan jók. Azok önző, magányos embereknek valók, akiknek keserves dolog itt hagyni ezt a földet. De úgy gondolom, a fehérek ebből a szempontból alighanem minden napot rossznak tartanak.”
