Megható írás az anyától, aki autóbalesetben vesztette el a kisfiát

Ő maga vezette az autót, amivel a baleset történt. Nyílt levélben írta le a tragédia körülményeit, és jó tanácsait a többi szülőnek.

Ő maga vezette az autót, amivel baleseteztek: négyéves kisfia, Titusz nem élte túl. Ashley Grimm a Facebookra posztolt egy nyílt levelet, melyben leírja a tragédia körülményeit és arra hívja fel a figyelmet, hogy a szülők becsüljenek meg minden egyes percet, amit a gyerekeikkel együtt tölthetnek.

„Bizonyára néhányan már tudjátok, hogy minden anya legnagyobb rémálmát éltem át. Június 2-án egy szörnyű autóbalesetben elvesztettem a fiam. Én vezettem. Minden gyerekemet becsatoltam, egy benzinkútról kihajtva tartottunk hazafelé egy kanyargós, hegyi útszakaszon. A fiam mindent megtett azért, hogy kikösse magát, mert a Villám (a DC Comics karaktere – a szerk.) sem köti be magát, és olyan akart lenni, mint ő. Ötpontú biztonsági övet és más megoldásokat is kipróbáltunk, de mindig mindenből ki akart szabadulni. És általában sikerült is neki. Minden egyes autóutunk során körülbelül háromszor-négyszer álltunk meg azért, hogy újra becsatoljam.

Alig öt perce voltunk úton, amikor egy nagy kő kigördült az útra. Három választásom volt: áthajtani rajta, elrántani a kormányt, vagy kihúzódni az út túloldalára, aminek a szélén egy folyó húzódott. A legelsőt választottam. Rosszul döntöttem. És igen, akkorra már kikötötte magát, a nyolcéves bátyjával együtt. (Akkor még nem is láttam, hogy helyet is cseréltek.) Nem tudtam átmenni a sziklán, megdobta az autót, megpördültünk és nekimentünk a mellettünk lévő sziklafalnak. Abban a pillanatban oda volt a fiam. […] A kisfiút, akire büszke voltam és boldogságot adott nekem, másodpercek alatt szakadt el tőlem. Emlékszem, hogy nekicsapódtam a műszerfalnak (nem voltak aktívak a légzsákok). Minden véres volt. Küzdöttem és küzdöttem, aztán elvesztettem az eszméletem.

Amikor magamhoz tértem, a fejjel lefelé megakadt kislányomat kivettem a gyereküléséből, és próbáltam mindegyiküket (öt gyerekem volt velem) kiszabadítani a kocsiból. Amikor Tituszhoz értem, minden erőmmel próbáltam kiszabadítani az apró testét a 13 fős, nehéz furgonunk alól. A nyolcéves kisfiam próbált segíteni. Csak deréktól lefelé láttam a testét. Megdörzsöltem a hasát és finoman megnyomtam neki néhányszor. De akkor már nem élt. Egy pillanat alatt történt, ami csak annyiban nyugtat meg, hogy nem érzett fájdalmat.

Ami ezután következett, homályos. Nem hagytam, hogy hozzám nyúljon az orvos amíg a kezeimben nem tarthatom a halott fiamat. Minden gyerekemet kórházba vittek. Annyira sokkot kaptam, hogy nem tudtam lenyugodni. Két nappal később tele volt a Facebook a történetünkkel. Láttam a hírekben is, úgy mondták be, mint az időjárást vagy azt, hogy felfedeztek egy új bolygót. Hálás voltam, hogy elmondták, hogy nem álltam alkohol vagy drogok befolyása alatt. De nem ez az, ami fájt.

A legkegyetlenebb kommentelők azzal jöttek, hogy szörnyű anya vagyok. Hogy megérdemeltem.

Hogy el kéne venni tőlem a gyerekeimet. Legszívesebben megütöttem volna őket. Elmondtam volna neki, hogy mennyire szerettük egymást és milyen keményen küzdöttem mindig is azért, hogy biztonságban tartsam őt. Hogy milyen különleges jóéjt-puszit adtunk egymásnak minden este és hogy hetente egyszer elvittem McDonald’s-ba, mert imádott oda járni. Sikítani akartam, tudatni velük, hogy Titusz mindig azt mondogatta nekem, hogy el akar venni feleségül, és hogy én vagyok a legjobb anya a világon. Hogy mindig épített nekem Lego-hajókat, és szeretett úgy aludni az ágyamban, hogy szorítja a kezemet a kis ujjaival. De ez senkit sem érdekelne.

Ezt nektek, anyáknak írom, azt üzenem nektek, hogy szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket. Csak ezt akarom a világba kiabálni. Nem az vagyok, aki voltam: a halál és a veszteség kívül-belül megváltoztatja az embert. Az országút közepén tartottam a halott kisfiamat a karjaimban és azt sikítottam, hogy nincs Isten, aki visszahozza őt. Fontolgattam, hogy leugrok a szikláról a temetőbe, hogy vele lehessek. Vettem neki egy szuperhős-jelmezt, hogy abban váljon eggyé a teste a földdel. Folyamatosan csókolgattam a holttestét, miközben végignéztem a jéghideg arcának minden szegletét és fogtam a kis gyűrött, élettelen kezeit. A temetőben aludtam, hogy még egyszer együtt szundizhassak vele. A földnek beszéltem. Abba az irányba, ahol ő fekszik az imádnivaló takarójában és a Villám-jelmezében.

És amit akarok mondani (ha idáig elolvastad, türelmes és kedves vagy) – osszátok meg minden anyával, akit ismertek –, az az, hogy nem annyira fontos megenniük a brokkolit vacsorára, mint gondolnánk. Nézd, ahogy esznek, figyeld meg, hogy mennyire utálnak bizonyos kajákat (hogy Titusz mennyire utálta a kukoricát…). Néha akkor is kaphatnak jégkrémet, ha még ott vannak a zöldségek a tányérjukon. Lépjetek be az ő világukba! Xboxozzatok velük! Támogassátok a gyönyörű, szárnyaló képzelőerejüket! Hadd higgyék el, hogy tényleg ők Amerika Kapitánya vagy Elsa Királynő! Férkőzzetek be a fejükbe, ismerjétek meg a kattanásaikat! […] Fogadjatok el minden puszit és ölelést, még az ötvenegyediket is, amit kifogásként adnak arra, hogy ne kelljen aludni éjjel. Állj meg és élvezd velük az életet. Nézzétek együtt a bogarakat, a köveket, a botokat, a naplementét. Mondjátok nekik, hogy szeretitek őket. De nézzetek a szemükbe és gondoljátok is komolyan. Mondjátok meg nekik, hogy bármire képesek. Persze olykor-olykor felelősségre kell őket vonni, de lehet, hogy a kegyelem a jó válasz. Nem tudhatjuk. Nem ismerhetjük az egész történetet.

Menjetek és öleljétek meg a gyerekeiteket, itt és most.

Merüljetek el az illatukban, pillantsátok meg az ártatlan szikrát a szemükben, ami valahol elveszik a gyerekkor és a felnőttkor között. Érezd, ahogy megszorítanak. Rakjátok le a telefonjaitokat és a szemeitekkel nézzétek őket, ne a kamerák lencséin keresztül. Emlékezzetek, hogy milyen érzés, amikor a fejük a vállatokon nyugszik, a kezük a tiétekben, amikor puszit adnak. Dédelgessétek őket még egyszer. Nem baj, ha kevesebbet alszotok miattuk. Anyák, szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket! Áldás, hogy ilyen különleges, apró, gyönyörű embereket bízott rátok a sors.

A szívemből, Ashley.”

Grimm bejegyzését megjelenése óta több százezren osztották meg, több ezer együtt érző hozzászólás érkezett hozzá. A kommentelők arról számolnak be, hogy mennyire mélyen megérintette őket a nyílt levél.

Egy felhasználó ezt írja: „Másodjára olvasom. Csodálom az erődet és a bátorságodat! Egy 13 éves lányom van, akit miután elolvastam a posztod, megöleltem és megmondtam neki, hogy szeretem. Általában ezt nem teszem meg elégszer. De nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem nélküle. Köszönöm, hogy őszinte voltál. Imádkozom érted!”

A gyászoló anya reagált a rengeteg üzenetre és kommentre: „Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok embert megérint a levelem. […] Hálás vagyok, hogy ennyi emberre hatással lehetett a történetem, és hogy rábírtam a szülőket, hogy szorítsák magukhoz a gyerekeiket. És köszönöm, hogy hagyjátok, hogy Titusz emlékeztessen minket arra, hogy mik az igazán fontos dolgok és hogy mennyire értékes az emberi élet.”