A férfi egy ősrégi, szívszorító szakítólevelet talál egy elvesztett pénztárcában. Soha nem gondolta volna, mi történik néhány órával később!

Egészen elképesztő történet.

„Épp a városban sétáltam, amikor megbotlottam valamiben. Lenéztem, és láttam, hogy egy pénztárca. Felvettem, belenéztem, hátha bele van írva a tulajdonos neve és címe, de mindössze három dollárt és egy gyűrött levelet találtam benne. Utóbbi úgy nézett ki, mint amit évekkel ezelőtt írtak.

A boríték igen megviselt volt, a bélyegen kívül az egyetlen dolog a feladó címe volt. Amikor megnéztem a bélyegen a dátumot, alig hittem a szemnek, és az egyetlen dolog, ami rajta volt, a feladó címe, valamint a feladás dátuma, 1956. A levelet 60 évvel ezelőtt írták.

Kinyitottam a borítékot, hátha tovább nyomozhatok a tárca tulajdonosa után. Gyönyörű női kézírást láttam. Gyönyörű, szívszorító levél volt, nem csoda, hogy megőrizte a tulajdonosa. A címzett egy bizonyos Michael volt, akit a levélírója nem láthatott többé, mert ezt az édesanyja ezt megtiltotta neki. De azt írta, hogy a szíve az övé, és mindig szeretni fogja őt. Hannah – ez állt a levél végén.

Ha nincs meg a címzett címe, induljunk ki a feladóból – gondoltam, mert valamilyen megmagyarázhatatlan érzés arra késztetett, hogy mindenáron felkutassam a levél tulajdonosát.

Hazamentem, és felhívtam a tudakozót. Elmondtam a szokatlan kérésemet, hogy szeretném megtudni a cím alapján a telefonszámot, hátha vissza tudom juttatni a pénztárcát. Az ügyintézőt meghatotta a történet, és hosszas keresgélés után kaptam is egy telefonszámot.

Amikor lemondtam, kit és miért keresek, a nő gondolkodott egy picit, majd elmondta, hogy a férjével 30 évvel azelőtt vették meg a lakást egy idős hölgytől, akinek valóban volt egy felnőtt lánya, Hannah.

A nő annyit még tudott segíteni, hogy az édesanyját az egyik öregek otthonába vitték (megmondta az intézmény nevét).

– Talán, ha felvenné velük a kapcsolatot, tudnának segíteni a lánya elérhetőségével kapcsolatban…

Újabb telefon következett. Megtudtam, hogy az idős hölgy néhány évvel ezelőtt elhunyt, de úgy gondolják, a lánya, Hannah él. Megadták azt a számot, ami utoljára náluk le volt adva.

Újabb néhány telefon után megtudtam, hogy Hannah (ha ő az egyáltalán) is nyugdíjasházban él, nem is olyan messze attól a helytől, ahol a pénztárcát találtam.

Amíg a nyugdíjasház felé vezettem, azt gondoltam, hogy nevetséges, amit csinálok. Mire számítok, mi lesz, ha 60 év elteltével meg is találom a levél tulajdonosát. Miért furikázok egy pénztárcával, amiben csak 3 dollár és ez a levél van?

Amikor a portán elmondtam, kit keresek, egy ápoló felvezetett a harmadikra. Bekopogott, és kijött Hannah.

A borítékot meglátva előtörtek belőle az emlékek:

„Annyira szerettem, de csak 16 éves voltam, és anyám megtiltotta, hogy találkozzunk. Úgy nézett ki, mint Sean Connery, a színész. Michael Golstein egy csodálatos ember volt. Ha sikerül megtalálnia, mondja meg neki, hogy sokat gondolok rá… – az ajkába harapott, majd kis habozás után folytatta – Tudja, soha nem felejtettem el – mondta a könnyeivel küszködve. – Senki nem volt hozzá hasonló. Soha nem mentem férjhez, egész életemben csak rá vártam.

Megköszöntem az információkat és elköszöntem. Lementem a földszintre, ahol a portás megkérdezte, sikerrel jártam-e.

Elmondtam, hogy sok mindent megtudtam, de úgy vélem, fel kell adnom a tárca tulajdonosa iránti kutatást.

– Sajnos, nem lesz meg a tulajdonosa – mondta, miközben elővettem a pénztárcát.

– Óóó, de hiszen ez Mr. Goldsteiné. Bárhol megismerném erről a kis piros foltról a tetején. Már többször elveszítette… Én magam már vagy háromszor megtaláltam a lépcsőházban.

– Ismeri a tulajdonosát? Tudja, hol lakik? – kérdeztem izgatottan.

– Itt lakik a nyolcadikon. Biztos akkor veszítette el a pénztárcáját, amikor sétálni ment a belvárosba.

Megköszöntem az információt és gyorsan visszaszaladtam a nővérhez.

– Felmentünk a nyolcadikra és megálltunk egy ajtó előtt. Azt hiszem, itt van a könyvtárban, nagyon szeret olvasni esténként.

Valóban, a helyiségben egy idős ember ült és olvasott. Amikor a nővér megkérdezte, nem veszítette-e el a pénztárcáját, elmosolyodott és a hátsó zsebéhez kapott.

– Ó, igen, megint elhagytam!

– Ez a kedves úriember megtalálta és elhozta önnek.

– Jaj, hálásan köszönöm, ön jutalmat érdemel!

– Nem hagyja csak!. De… el kell mondanom valamit. Olvastam a levelet, ami benne van, az alapján tudtam kideríteni, kié a pénztárca.

Hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról.

– Olvasta?

– És nemcsak olvastam, hanem tudom, hol van Hannah.

Hirtelen elsápadt.

– Tudja, hol van? Kérem, mondja meg, olyan szép, mint régen? És hol van? Kérem, hívja fel holnap! Annyira szerelmes voltam belé, hogy amikor ezt a levelet megkaptam, az éltem szó szerint véget ért. Soha nem házasodtam mg. Még mindig őt szeretem.

– Mr. Goldstin, kérem, jöjjön velem! – mondtam, és levittem a harmadik emeletre.

– Michael. Emlékszel rám? – kérdezte szinte suttogva. – Tényleg te vagy az?

Boldogan ölelték át egymást, és mindketten sírtak.

– Látja, a jó isten működik – mondtam a nővérkének. Nem véletlenül botlottam bele abba a pénztárcába. Itt laknak egy házban, mégsem találkoztak. De egész biztos, hogy a sors rendezte ezt így…

Körülbelül három héttel később egy telefonhívást kaptam.

– Ráérne vasárnap délután? Michael és Hannah összeházasodnak – mondta boldogan a nővérke.

Vasárnap egy 76 és 79 éves fülig szerelmes pár esküvőjére mentem. Csodálatos volt látni, hogy úgy imádják egymást, mint a tinédzserek!”