Egy úrinő felállt a járdára, és ez a párbeszéd zajlott le közöttünk

Egy úrinő a nagy autóval feláll a járdára a mellékutcában, a fényszóró még ég, de már kopog a magassarkú, siet az úrinő, amikor egy járókelő szólítja meg, egy úriember.

– Hölgyem, ne haragudjon!

– Igen?

– Ez egy nagyon veszélyes környék!

– Hogy érti?

– Nézze csak, az autó orra túl közel van a falhoz!

– És?

– Én nem egyszer láttam már olyat, hogy ezek a proletárok összekarcolják az ilyen autókat.

– Milyen autókat?

– Azokat, amik túl közel állnak a falhoz.

– Nem mondja komolyan!

– De bizony!

– Ki képes ilyesmire?

– Én nem tudom! Frusztrált kismamák a babakocsijaikkal, túlsúlyos asszonyok, férfiak, nagyszülőiket kézen fogva kísérő fiatalok, csupa lusta, sértődött, beteg kisember.

– Nem képesek kikerülni az autót?

– Én nem tudom. Belerúgnak, minősíthetetlen modorban szólalnak meg, én már olyat is hallottam, hogy valaki azt mondta, ne haragudjon, idézem, megbaszod a kurva anyádat, hogy felállsz ide!

– Jézus atya úr isten!

– Már elnézést!

– Semmi gond. Ki gondolná, hogy ilyen emberek vannak!

– Valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal!

– De nagyon nem! Most mit csináljak, hát látja, hogy túl hosszú az autóm, hogy nem fér el itt, hogy kilóg a feneke!

– Én látom, persze! Én értem!

– Hát ennyi megértés nincs az emberekben?

– Az irigység!

– A féltékenység!

– Akkor megyek, keresek egy parkolóházat. Köszönöm, hogy szólt.

– Nagyon szívesen. Sok szerencsét!